Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Örvénylő gondolatok - Az utolsó levél

2011.02.01

Oly élénken él emlékeimben, mintha csak tegnap történt volna. Pedig azóta már több, mint 400 év eltelt. Egyszerre éreztem akkor ürességet, dühöt és örömet.
Büszke voltam rád, amit aznap mondtál:
   - Miért véded Őket, hiszen csak gyenge korcsok?
   - Mert van valamim, amit meg akarok védeni! - nehezen mondtad ki ezeket a szavakat, hiszen soha nem mutatod meg az igazi arcod az ellenségnek.
Aztán a csata felgyorsult. Rettentően aggódtam érted, s éreztem nem hiába.
Egy pillanat múlva síri csend szállt a tájra. Nem érzetem semmi mást csak végtelen szomorúságot. Tudtam a másik meghalt, de én csak téged láttalak. Súlyos sérülést szenvedtél. Láttam... csak reménykedtem benne, hogy nem halálos. Amint meggörnyedtél tévedésem beigazolódott, de nem akartam elfogadni. Ahogy te sem.
Mégis... hiába harcoltunk ellene, a sors döntött így.
Odamentem hozzád, ahol egy fának dőlve pihentél. Láttam hogy fájdalmaid vannak, de te nem mutattál semmilyen érzelmet. Mindig erősnek és hűvösnek mutatkoztál, de tudtam hogy szeretsz minket. Engem és a gyermekünket, aki ekkor megérezte, hogy valami nincs rendben és hangosan felsírt karomban.
Te felnyitottad eddig lehunyt borostyán szemeidet, melyben most nem látszott sem a megszokott hűvösség, sem fájdalom... csak végtelen lágyság, melegség. Szeretettel néztél rá, aki csak pár órája született, de még alkalmad sem volt látni.
   - Az én fiam! - jelentetted ki túláradó büszkeséggel a hangodban - A mi gyermekünk... vigyázz rá...
Bólintottam, de könny szökött a szemembe... tudtam mit jelent ez. Elfogadtad amit a sors neked szánt! Láttam szemedben - Ó nagyon is láttam - mennyire szeretnél velünk maradni! Látni ahogy felnő, megtanítani azt, amit te is megtanultál...
   - Nagyon hasonlít rád! Ha felnő, olyan erős és bátor lesz mint te - mondtam - és olyan makacs is! - bár megpróbáltam mosolyogni, ennek ellenére a könny patakokban indult el arcomon.
   - De a kedvessége a tiéd lesz! - simítottál végig hajamon.
   - Szeretném ha te adnál neki nevet! Mely méltó lesz az örökségére! - hangom botladozott.
   - Legyen a neve... Reito.
   - Megígérem méltó lesz arra, hogy utódod legyen!
   - Tudom! Bízom benned! Szeretlek! - és letörölted egyre csak záporozó könnyeimet.
   - Én is szeretlek! - zokogtam.
Ezután csak néztünk egymás szemébe hosszan, kitartóan és próbáltuk húzni azt, amit tudtunk hogy elkerülhetetlen.
Már láttam szemeidben az elmúlás fájdalmát. Aztán ahogy tekinteted kezdett elhomályosulni az én szívem is egyre üresebbé vált. Lassan lehunytad gyönyörű arany szemeidet, melyek elsőként ejtettek rabul.
Még hallottam utolsó szívdobbanásaidat, mely lassan dobbant még párat, aztán megszűnt az utolsó dobbanás visszhangja is fülemben.
Valami végleg megszakadt az életemben.
Hiába cikáztak gondolataim a fejemben, hiába próbáltam megkapaszkodni az utolsó reményfoszlányban, ahogy felvillan előttem a lehetőség, hogy visszahozhassalak, hiába gondoltam a tensaigára, hisz az kettétörve hevert a vérrel áztatott fűben.
Végső elkeseredésemben eszembe jutott az is, hogy véget vetek önnön életemnek, hogy melletted lehessek. Ezen őrült pillanatomban pillantásom gyermekünkre esett és végre kitisztult elmém. Nem hagyhatom a gyermekemet magára! Megígértem neked, hogy méltó örökösöd lesz!

"Azóta már eltelt több mint 400 év. A fiunk olyan lett, amilyennek szerettük volna: erős, bátor, határozott de ugyanakkor kedves és gyengéd maradt.
Jaj Sesshoumaru! Bárcsak láthatnád őt! És bárcsak láthatnálak! Hű maradok hozzád amíg élek, de már várom a napot, mikor újra veled leszek! Örökké szeretlek, még a halálon is túl!
Várj rám! hamarosan találkozunk!"

Miyume hime



Az asztalnál ülő nő lassan leeresztette az ecsetet, majd letörölte utolsó kicsordulni vágyó könnycseppjeit is. Végül nagyot és fájdalmasat sóhajtva hátradőlt és várta, hogy megszáradjanak a kanji-k a papíron. Majd gondosan összehajtogatta és rányomta a családi pecsétet. Mire végzett a világosságot adó gyertya lángja a viaszcsonk utolsó darabjait ostromolta. Lassan felállt és átsétált a kastély nyugati szárnyába. Hangtalanul kinyitotta az egyik ajtót, mely fia szobájába vezetett. nesztelenül odaosont az ágyához és leült a szélére. Csak nézte a fiút, aki immár férfivá érett.
   - Bocsáss meg nekem! - suttogta - Bocsáss meg, hogy idő előtt itt kell hagyjalak! - simított végig homlokán - Isten veled! - adott csókot a fiú homlokára, aki erre nem ébredt fel - Szeretlek drága kisfiam! Légy boldog! - majd egy levelet tett a keze alá, melyet még előző este írt meg, választ adva benne mostani tettére.
A nő felállt, majd lassú léptekkel elindult. Először elhagyta a kastély, majd az első házakat. Észre sem vette, mikor váltott démoni sebességre. Pirkadatra a tengerhez ért.
"Itt láttam utoljára, itt váltak el végleg útjaink!"
Egy újabb könnycsepp csordult ki szemeiből, melyet hamarosan követett a többi is. Hagyta, hagy folyjanak szabadon, elmosva ezzel bánata egy részét.
Sokáig állt így... mozdulatlanul - Emlékezett...
Lassan eleredt az eső és egy villám szántott végig az égen, melyet éles csattanás követett. Erre riadt fel gondolataiból a Hime. Eddig kezében szorongatott levelét most felemelte, majd keze kéken felizzott. A levélből csak füst és hamu maradt, melyet szabadon vitt a feltámadó szél.
Tekintetével követte a papír-maradványok útját... ugyanúgy, ahogy minden évben ezen a napon, mikor kijött ide és útjára engedte a következőt.
"Ez volt az utolsó Levél!" - gondolta.
Amint a nap első sugarai megjelentek a horizonton elindult a tenger felé, lábait kellemesen cirógatták az első hullámok. Egy pillanatra megállt, s még egyszer visszanézett a tájra, majd végleg döntött. Amint a víz elérte mellkasát a hátára feküdt és lebegve hagyta, hogy a tenger befelé sodorja... egyre beljebb... és beljebb...

Eközben magában egy ősi imát mormolt:
  "Egy esőcsepp vagyok az élet tengerében...
   Egy magányos, láthatatlan ember a világ szemében...
   Kit szerettem már elvesztettem régen...
   Kérlek add, hogy érte folyjon vérem...
   Követem őt a halálba a fénnyel...
   Lelkem szabadon száll hozzá a széllel...
   Testem eltűnik az evilági léttel...
   Földanyánk, kérésem teljesítsd ma hévvel..."

Az ima végére a nő testét vakító világosság vette körbe, majd a fény elültével nem maradt más... csak a reggeli fényben fürdő, lágyan ringatózó tenger...
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.